Swift

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje


 A szolgálólány meséjével kivételesen nem könyv formájában találkoztam először, hanem a belőle készült sorozatot daráltam le két nap alatt még a nyár elején. Hihetetlenül lenyűgözött ez az új világ, amit Gileád államán keresztül ismerhettem meg. Alapjáraton rajongom a disztópikus történetekért, a sorozatnak pedig kellően nyomasztó hangulata volt, nem volt kérdés számomra, a könyvet is el szeretném-e olvasni. Kaptam is az alkalmon a Libri 1+1/2-es akciójának köszönhetően, ahol nem meglepő módon Margaret Atwood kötetet szerepel a legnépszerűbb könyvek között. Érdekes módon, nem tartottam tőle, hogy írott formában nem tudna lenyűgözni ez az anarchiára épülő történet. Tipikusan olyan sztorinak tűnt, ami már alapjában véve is csak izgalmas, érdekes lehet. Sikerült-e ugyanazt a lenyűgözöttséget elérnie Margaretnek, mint a sorozat készítőinek? A továbbiakból kiderül.
Író: Margaret Atwood
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 496
Eredeti ár: 3999 Ft
Fülszöveg: Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától - a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.
Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.
Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző "ellenjóslat"-nak nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni.
A mára klasszikussá vált kultuszregényt 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat; több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmes és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.

"Majd előveszem azt a kis vajdarabot, melyet vacsora után a jobb cipőm orrába dugtam... Mi nem kaphatunk sem kéz-, sem arckrémeket. Manapság minden ilyesmi haszontalanságnak tekintendő. Tárolóedények vagyunk, csupán a belső szerveink fontosak számukra. A külsőnk felőlük kiszikkadhat, megráncosodhat, akár a dió héja. A Feleségek rendeletben szögezték le, hogy nekünk ne járjanak testápoló szerek. Nem akarják, hogy vonzók legyünk. Épp elég nehéz nekik így is..."
 Mondhatnánk, hogy a könyv Fredé történetét hivatott elmesélni, de ennél sokkal többről van szó. Fredé. Nem valós név, a ház parancsnokának neve, mögé biggyesztett birtokos jellel megtoldva. Gileád egy olyan anarchista állam, ahol új társadalmat alakítottak ki, hiszen az előző haldoklott. Mit tekinthetünk előzőnek? A mostani életet, ahol annyi szabadság jutott mindenkinek, hogy egy különös irányba indult el világunk. Teljes biztonságot, "egyenlő" esélyeket, utódok születési problémáira vonatkozó problémák megoldását tűzték ki maguk elé az új berendezkedés megalkotói. "A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig vannak, akiknek rosszabbat" - És ez valahol mindenkinek rossz, mindenkinek különböző formában. A gyermeknemzés szimplán kötelességgé vállt, a Parancsnok és Felesége mellett dolgozik, mintegy tenyészanyaként egy szolgálólány. Az új világban minden tiltott, ami régen megengedett volt. Mindenhol beépült Szemek figyelik mindenki tetteit, így a bizalom is immáron veszendőbe került. Talán már saját magában sem tud megbízni az ember.

 Nagyon nehéz úgy beszélni erről a történetről, hogy minden egyes momentumát összefoglalni lehessen. A legtöbb disztópiánál egy fülszövegnyi alaptörténet mellett már csak finomításokat találhatunk a teljes kötetben, teljesen jól összefoglalja azt, hogy mi is várhat ránk egészében. Jelen esetben azonban úgy sikerült megalkotni ezt a világot, hogy minden egyes apró részlet pontosan kitárulkozva jelenik meg előttünk, miközben mindez teljesen valósnak tűnik. Nem csak egy szimpla eseményleírás, ez annál sokkal több. Főszereplőnk kiszól az olvasókhoz, meséket gyárt, vezeti az embereket, miközben vágyálmokat tár a szemünk elé. Élethű mivolta nem csak ebből ered. Nem próbál több lenni annál, aminek elhivatott. Nem lesz a főhősnőnk hirtelen egész rendszereket leromboló, lehetetlen tetteket végrehajtó ikonszereplő. Ha valakit egyszer megtörnek, abból a való életben sem lesz világmegváltó személy. A valóságban nem így működik. Valóság? Mese? Mi választja el a kettőt egymástól?

 Történetvezetés szempontjából is elég erősen teljesít a könyv. Minden tökéletes illeszkedik egymásba. Minden szó pontosan akkor hangzik el, amikor arra szükség van. "Olyasmit birtokol, amit hajdan mértéktelenül pazaroltunk: nála van a szó." - Micsoda ellentmondásnak tűnik, hogy mindeközben az új szabályok szerint tiltott a csevegés, felesleges beszéd. Egyszerűnek tűnik, mindenkinek engedelmeskedni, miközben a lehető legkevesebb szóhasználat mellett végezzük a dolgunkat. Az ember beleőrülhet a saját gondolataiba is egy ilyen szinten kegyetlen, "csendes" világban. Hogy miért ellentmondás? Mert eközben ennél beszédesebb vonatkozása nem is lehetne az egésznek. A jelek, környezetünk, cselekedeteink. A szavak így is utat törnek maguknak, mint ahogyan a szövetségesek is megtalálják egymást. Még akkor is, ha csak időszakos együttműködések alakulnak is ki.

 Semmi sem szimplán fekete vagy fehér. Gyakran említem értékeléseimben, hisz ennek a mondatnak a gyakorlati mivoltát keresem a történetekben. Csak szerencsétlen szolgálólányokat tüntették fel szenvedőként? Mindenki más pedig gonosz, akiken minél előbb bosszút kell állni a saját sérelmeim miatt? Nem, jelen esetben sokféle szenvedést tapasztalhatunk meg. Mindenkinek megvan a saját problémája, ami mellett még inkább sötét hangulatú ez a világ, amit láthatunk. Egyetlen személyt sem tüntet fel negatív szemszögből. Fredének megvan ez a különleges tulajdonsága, hogy nem veszik el a dolgok felületességében. Talán az átnevelésnek, és az új sorsának köszönhető, hogy minden egyes apró momentumot értékelni tud, legyen az akármilyen parányi méretű. Talán nekünk is fontos lenne megfigyelni és értékelni a legapróbb részleteket is. Elraktározni mélyen legbelül, hogy aztán akkor, amikor semmi másunk nem lesz, ebből tudjunk építkezni. Megbecsülni ezeket az apróságokat, mert talán ilyenkor még fel sem tűnik, hogy milyen jelentőséggel bírnak azok.

 Margaret Atwood egy csodát alkotott. Bár a felvázolt, nem túl változatos életben nem sokat nézelődhetnek a Szolgálólányok, viszont az a látásmód, amivel ők rendelkeznek, becsülendő. Hogy mit ad ezáltal? Ezt az említett világhoz való hozzáállást mindenképpen. Nem csak elrettentést, nem csak "szórakozást", hanem rengeteg gondolatébresztő meglátást. A kötet lezárása éppen annyira tökéletes, mint amennyinek kell lennie. Sikerült egy olyan történetet megalkotni, ami nem akar többnek mutatkozni, mint ami valójában. Aki világmegváltásra, klisékre és a semmiért siránkozó főhősökre vágyik, annak nem ez lesz a tökéletes választás. Ez a szín tiszta valóság. És, hogy jövő-e? Nolite te bastardes carborundorum. Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!

Értékelés:
Borító:

Üdvözlettel: Uszáma.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Instagram